3. Fejezet

Már éppen indultam volna haza, mikor meghallottam a zár kattanását. Idegesen felugrottam a hideg kőről és megigazítottam ruhámat. Beszédre nyitottam a számat, de az előttem álló személy ezt megaladályozta azzal, hogy magához rántva szorosan megölelt.
-Bocsánat, hogy nem keltem fel és, hogy kint kellett várnod -szegezte a földre tekintetét.
-Ezzel az öleléssel kiengeszteltél, de máskor nem fog ilyen könnyen menni -boxoltam bele a vállába.
-Gyere! -irányított be a házába. -Rendelünk valami ebédet.
-Nem vagyok éhes -húztam el a számat. Ez nem volt igaz, mert borzalmasan fájt a hasam az éhségtől, de már zavart, hogy rajta élősködök.
-Vagy önszántadból eszel vagy én nyomom le a torkodon a kaját. Te döntésed -rántotta meg a vállát.
Egy közelünkben üzemelő kínai kajáldából rendeltünk valami furcsa levest és tésztát. Rájöttem, hogy én egyáltalán nem bírom a kínai kaját. Az első falat után futva közelítettem meg a mosdót. Borzalmas volt. Szegény George előtt  hányszor bemutatkozhattam már, hogy milyen szerencsétlen vagyok...
Káromkodva lépkedtem vissza a konyhába és a röhögő Johnnyra néztem. Szerintem, szinte meg is tudtam volna ölni a nézésemmel. Ezt onnan szűrtem le, hogy mikor rámnézett abbahagyta a röhögést.
-Én inkább rendelek egy pizzát -morogtam.
Előhalásztam a telefonomat és a hütőről lelesett számot elkezdtem hívni. Rendeltem három különféle ízű pizzát, mert már ismertem annyira a kis barátomat, hogy tudjam, Ő is enni akar majd belőle.
Lehuppantam a nappali kanapéjára és bakapcsoltam a TV-t. "Ez nem tudom mi. Ezt utálom. Teleshop. Meh. Ezt már láttam. Ez mi a jó ég?! Mese, yey!"
Éppen Spongyabob ment, ami a kedvenc rajzfilmeim közé tartozik. George, mellém ülve kikerekedett szemekkel nézte, hogy én mi a szart nézek.
-Nem vagy már te ehhez túl öreg? -nevette
-Szóval szerinted öreg vagyok?! -játszottam a megsértettet
-Nem úgy értettem. Ne gondolj hülyeségekre. Fiatal vagy.
-Szóval hülye is vagyok?! -jól alakítok. Megérne egy Oscar-díjat.
-Ti nők mindent félreértetek? -nevetett
-Megjött a pizza! -ugrottam fel a helyemről és előkészített pénzemet (ami George pénze természetesen, mert egy fillért sem hoztam) felkapva szaladtam az ajtóhoz. A pizzákat kifizetve visszaültem a szokásos helyemre és egy dobozt a dohányzó asztalra tettem. Egyet meghagytam magamnak a harmadikat pedig Johnny ölébe nyomtam.
-Tudom, hogy úgy is ettél volna az enyémből. De most túl éhes vagyok ahhoz, hogy osztozkodjak.
-Köszi -kócolta össze az eddig is gubancos hajamat.
Csendben faltam az ebédemet, mikor eszembe jutott, hogy haza kéne mennem. Az utolsó falatot lenyelve kezembe vettem a telefonomat és anyát kezdtem el hívni. Két csöngés után felvette. Megbeszéltem vele, hogy mit mondott apának és, hogy én mit mondjak. Anya fog értem jönni, hogy még véletlen se bukjak le, ahogy egy idegen kocsi visz haza.
Összepakoltam a szobámban a cuccaimat és a Georgetól kapott pizsamát is beletömtem a táskámba. Szerintem nem szeretné felvenni már azt az alsónadrágot. Lebotladoztam a lépcsőn és kimentem az utcára Johnnyval a nyomomban. Mikor megláttam, hogy a kocsink befordul az utcába ránéztem a pótapámra és megöleltem. De elég sokáig tarthatott, mert anya márdudált, hogy engedjam már el.
-Köszönök mindent -integettem.
-Neked bármit, Annie. Bármikor eljöhetsz -mosolygott.
Az út csendben telt. Anya nem kérdezett semmit. Furcsáltam is. De mindegy. Majd elmondja ha akarja. Már hiányoznak az idióták. Megszerettem őket. Eddig is szerettem őket, de ez más fajta szeretet.
Apa hál' Istennek nem volt még otthon ezért kitudtam normálisan pakolni. Újra itthon. Örülnöm kéne. De nem megy.
Az ágyamra leürve valami furcsa recsegő hangot hallottam a nadrágom zsebéből. Belenyúltam és egy papírfecnit találtam benne. "Dr. George Ragan. Hívjon ha lelki bánata van vagy csak szimplán hiányol." Elmosolyodtam. Az hülyén jönne ki ha már most felhívnám, hogy hiányzik. Majd holnap. Vagy este.
Lesétáltam a konyhánkba és anyán még mindig az a keserű arckifejezés volt. Jobb lesz ha megkérdezem.
-Anya. Mi történt? -ültem le vele szembe.
-Apáddal elválunk. Mától nem itt lakik -hallottam, hogy elcsuklott a hangja. Vígasztalásképp' a kezére tettem a kezemet.
-Én itt vagyok neked -húztam erőltetett mosolyra a számat, de éreztem, hogy a sós könnyek égetik a szememet. Felálltam és felrohantam a szobámba. Éjjeliszekrényemről elkaptam George számát és a telefonomba bepötyögve hívni kezdtem.
-Szia -hallottam a hangját a vonal másik végéről
-Szia -szipogtam
-Annie -hallottam ahogy a nevemet suttogja. -Nem...nem beszélhetünk többet.
-Miért? -lesokkolódtam. Minden rossznak most kell utolérnie?!
-Charlie nem csíp téged. Megtiltotta, hogy bármelyikünk is beszéljen veled. Azt mondta, hogy te is csak egy rajongónk vagy aki egy véletlen folytán mellém csapódott és nem kivételezhetünk.
-É..értem -dadogtam a könnyeimmel küszködve.
-Szia... -sóhajtotta
-Szia.
Szóval nem csíp Jordon. Tudtam. Éreztem, hogy nem akarja, hogy velük legyek. De miért pont most kellett ennek megtörténnie? Sírva belenyomtam fejemet a párnámba és engedtem, hogy a sós könnyek eláztassák azt. Mikor már a fáradtságtól nem bírtam tovább bőgni felhívtam Lizt. Nem fogadott túl lelkesen. Dühös rám, mert nem foglalkoztam vele míg -az Ő szavaival élve- a kis új legjobb barátaimmal lógtam. Komolyan, hány éves?! Három? Rácsapva a telefont elgondolkoztam, hogy senkim sem maradt akivel tudnék beszélni csak anya. De neki van elég baja. Szóval egyedül maradtam.
A könyveimhez lépkedve megkerestem azt a könyvet, amit most olvasok. Kinyitottam és folytatni kezdtem. Nem is értettem nagyon, hogy mit olvasok, mert végig máshol járt az eszem. Hátradőltem ágyamon és szétterülve a plafont kezdtem el vizsgálni. Amikor ezt az igazán érdekes tevékenységemet befejeztem felkaptam a zsebpénzemet és elindultam a plázába. Semmit nem akartam vásárolni, de addig sem vagyok itthon. Hívtam egy taxit és elindultunk a belvárosba. Egy elég szép kis összeget kifiszetve kiszálltam a kocsiból és az épület felé vettem az irányt. Belépve, tömegnyi embert láttam meg. Kirázott a hideg. Valamiért sosem szerettem ide járni. Lehet ez a sok ember miatt.
Táskámat szorongatva indultam el és megpróbáltam elterelni a gondolataimat, s, nézelődni. Ez addig ment amíg meg nem pillantottam egy ismerős kapucnis alakot.
-Danny... -suttogtam és könnyek szöktek a szemembe.
Oda akartam menni. De nem tehetem. Csak neki lenne baja belőle, azt meg nem akarom. De azért is elindultam felé. Megpróbáltam megtartani a három méter távolságot és úgy elmenni mellette. Már éppen felsóhajtottam, hogy megúsztam, de meghallottam a hangját. Beleborzongtam.
-Annie? -hátrafordultam. Mást nem tudtam csinálni. Nem akartam vele bunkó lenni.
-Igen -haraptam bele az alsó ajkamba. -Honnan ismertél meg?
-Nincs minden második lánynak pizza színű haja -mosolygott
-Te nem beszélhetnél velem... -sütöttem le a tekintetemet a cipőimre.
-Nem nagyon érdekel -rántotta meg a vállát. -Nekem nem csak egy rajongó vagy a sok közül, mint Jordonnak. Nekem már a barátom vagy. És azt még meg sem köszöntem, hogy kitakarítottál -nevetett
-Danny, semmi értelme megköszönnöd. Csak unatkoztam. És gondoltam, hogy megkönnyítem a dolgodat.
-Annie, nekem mennem kell, mert próbánk lesz. Örülök, hogy láttalak -ölelt meg mosolyogva. Nem. Nem engedhetem, hogy itthagyjon. Sírva utána szaladtam és az utcán ulolérve megöleltem és elkezdtem hozzá odrítozni.
-Danny, kérlek ne hagyj itt! Te vagy az egyetlen, aki hatótok közül szóba áll velem. Még George se -nyomtam arcomat a vállába.
-Nyugi Annie. Elviszlek hozzám és nálam leszel pár napig. Úgy jó? A többieket elintézem, hogy ne tudjanak rólad.
-És ha megtudják? -néztem fel a szemébe.
-Akkor jó nagy szarban leszek. De ez nem számít -simogatta meg a hátamat. -Most hazaviszlek, pakold össze pár ruhádat és beköltözöl hozzám.
-Rendben -mosolyogtam és újra hozzábújtam.